Délvidéki útinapló IV. - 2010.09.05.

Szendrő hatalmas vára, pazar szász városok és "Európa Szaharája" a 4. nap állomásai.

4. nap

Reggel utunk először Szendrő várához vezet. Keveváránál kelünk át a Dunán, s ahogy jobbra-balra tekintünk a hídról, Senki szigetét keressük. Jókai ugyanis valahol itt talált menedéket Tímár Mihálynak az Arany ember című regényében. Sziget sehol, de hát a folyó vízszintje is jóval magasabb ma már a duzzasztás miatt, mint akkortájt. A szépséget keressük a másik oldalon is, helyette csak nyomait találjuk. Szendrő meglepően hatalmas vára olyannyira elhanyagolt, hogy már-már életveszélyesnek tűnik, a méteresnél is vastagabb falak néhol nem is függőlegesen, hanem nagyon is ferdén állnak. A 2-300 méter hosszú várfal szinte a Dunából emelkedik ki, s ha műemléknek kijáró gondossággal vigyáznának rá, egészen biztosan még impozánsabb látványt nyújtana. Hajdanán persze biztosan ilyen is volt, hiszen a nagyhatalmú szerb despota, Brankovics György (Hunyadi János kortársa, szövetségese, majd ellenfele) fejedelmi palotának építtette, egyben a török elleni védelmet is el kellett, hogy lássa. A vár háromszög alakú, udvarát ilyenkor nyáron kocogók, sporttáborozók veszik birtokba. Látnivaló csak a keleti sarkában álló lakótorony, amelyet úgy-ahogy felújítottak, s a kilátás miatt mindenképpen érdemes bejárni. A látványon sokat ront a rengeteg szemét, amerre csak nézünk, a Duna széle és a várfal környéke telis-tele... A hajdanvolt pompára ma már csak a méretek utalnak (meg esetleg egy-egy felirat, hogy hol volt például a török fürdő stb.), de tudjuk: a 15. század elejének magyar nagyurai közül sokan megfordultak itt. Brankovics a korabeli hatalmi játszmák fontos szereplője volt, intrikáinak híre máig fennmaradt.

A lakótorony maradványa a szendrői vár északkeleti sarkában.

Sétánk után újra autóba ülünk, vissza a Duna túloldalára, aztán északkelet felé vesszük az irányt Fehértemplom felé. A németek alapította várost hét tó határolja, látszik is, hogy az idegenforgalomból igyekszik megélni. A város rendezettsége, patinás házai őrzik a németek nyomát, de ma már kissé szegényes módon. A felújítás elkelne a legtöbb épületen, amelyek között jónéhányon érdekes, a falból kiugró ablakokat fedezünk fel.

A verseci Városháza klasszicista és neogót stílusban épült.

Sokkal nagyobb hatást tesz ránk a következő állomás: Versec, ahol a szász hatás teljes pompájában érvényesül. A 19. századi belváros meghatározó épülete a szépen felújított, rozsdaszínű Városháza, mögötte húzódik a feltűnően szép és tiszta fő tér, a nagy hőségben sokan ülnek a napernyők alatt a kávéházak teraszán. A másutt igazán olcsó Szerbia itt nyugat-európai árakkal lep meg, de egy üdítő mellett jólesik gyönyörködni a városban, ahol 1863-ban Herczeg Ferenc meglátta a napvilágot. Igaz, akkor még Franz Hercog néven, módos német polgár család gyermekeként. Édesapja, aki a város polgármestere volt, fiát magyar iskolába járatta, így tanult meg a később a korszak legnépszerűbb írójává vált Herczeg tökéletesen magyarul. Sajnáljuk, hogy nem hoztunk magunkkal legalább egy könyvet tőle, hiszen szülőföldje, a Bácska és a Bánát világa vissza-visszatér írásaiban, s milyen jó volna ezt most itt olvasgatni! Majd otthon! - határozzuk el, s ezen fellelkesülve folytatjuk sétánkat. A közelben van a pravoszláv püspöki palota, amit kívülről, és a Szent Miklós templom, amit hatalmas ikonosztázával belülről is megcsodálunk. A fő tértől ellenkező irányba indulva pedig Szerbia legnagyobb katolikus temploma magasodik elénk pár utcával arrébb. A Schulek Frigyes tervezte neogótikus templomot kifejezetten magyarok látogatják, de nekünk most nincs szerencsénk, éppen zárva van. Így sem a csillagboltozatot, sem a Szent Gellértet ábrázoló oltárképet, sem a Budapesten készült díszes üvegablakokat nem láthatjuk. Közben a hőség is kezd elviselhetetlenné válni, így a hegymenetet sem vállaljuk a város melletti Várhegyre, ahol egy Zsigmond-kori vár lakótornyát lehet megtekinteni.

A delibláti pusztaságban dombok és mélyedések mutatják a homok útját.

Másféle látnivaló vár ránk: „Európa Szaharája", a Delibláti-homokpuszta. Ezen a vidéken az 1700-as évek második felétől uralja a tájat a homok, amióta a törökök felégették a vidéket. A 36 x 11 kilométeres pusztaságon legfeljebb gyér legelőket találni, a terméketlen területtel és a szélsőséges időjárással szinte reménytelen küzdelmet vív errefelé az ember.  A Vaskapuból időnként óriási erejű szél tör ki (kossavának hívják), és a fagyok már szeptemberben jellemzőek itt. Fehértelepet, a többségében magyarok lakta falut - ez az egyetlen település a térségben, zsákfalu - még könnyen elérjük, ám innen 18 kilométer hosszan egy csaknem járhatatlan, keskeny, akáccal övezett földút visz át a homokon. Óvatosan, lassan tudunk csak haladni, útközben lépten-nyomon tűzveszélyre figyelmeztető táblák szegélyezik utunkat, no meg néhány fecskeodú a homokfalban. Annak idején a filoxéra-járvány miatt telepedtek meg itt néhányan, azt gondolták, a homokon felvirágozhat a szőlőtermesztés, nem pusztítja el a termést a filoxéra. Azóta gyümölcs-és akácültetvényekkel is igyekeznek megkötni a homokot. Néhány fotó kedvéért megállunk, aztán indulás tovább. Szembe is jön egy autó, román rendszámú, lehúzódunk, ahogy lehet, lassítanak ők is, megállnak, a benne ülő család partiumi román, de magyarul szólnak hozzánk. Megnyugtatnak, hogy később valamivel jobb lesz az út. Igazuk van, végre kiérünk az aszfaltútra. A táblák ugyan nem sokat segítenek, de eltaláljuk az irányt, s estére már újra Székelykevén vacsorázunk.

ti