Délvidéki útinapló III. - 2010.08.23.

A nándorfehérvári diadalra emlékezünk, Belgrád utcáin sétálunk, aztán a székely falvakkal ismerkedünk.

3. nap

Szállásadóink, egy magyar-szerb házaspár, valósággal kényeztetnek bennünket. Reggelire bőséges a választék. Mivel itt a háziasszony a szerb, gibanica is van az asztalon. Leginkább a túrós réteshez hasonlít, leveles tésztából készül, de nem édes, hanem sós változatban. Erre a napra belgrádi városnézés a terv, estefelé pedig majd itt a faluban nézünk körül.

A Zindan-kapu és a két torony már 1456-ban is állt

A nándorfehérvári vár mellett könnyen találunk parkolóhelyet, még fizetni sem kell, és fura mód, a várba sem kell belépőt venni. Hátul megyünk be, azon a kapun, ami már az 1456-os dicsőséges török elleni küzdelem idején is állt. (Itt ugyanis ostrom ostromot követett, emiatt a várat többször át- és újjáépítették, úgyhogy legnagyobb, ma is meglévő része már későbbi, inkább az újkort idézi.) A kaput két torony védi, bizony nem lehetett könnyű dolga az ostromlóknak, különösen, ha a falakról szurok, forró víz ömlött rájuk ... Innen már pillanatok alatt a felső várban vagyunk, ott is a legmagasabb pontot keressük. Felmászunk a bástyára, ahonnan - úgy számítjuk - körben mindent jól látunk. Alattunk a Száva, amint éppen a Dunába ömlik.

A vár alatt ömlik a Száva a Dunába

Bedécs Gyula bácsi könyve most nagy szolgálatot tesz, segítségével képzeletben le is játsszuk az ostromot. Szilágyi Mihály a várban, körülötte teljes ostromzár, még a Dunán is van egy török flotta 200 összekötözött hajóból. Ezen sikerül áttörnie Hunyadi Jánosnak, saját sajkákból összeállított hajóhadával, és így bejutni a napok óta ostromlott várba. A döntő napra a keresztesek is megérkeznek, 27 ezres seregük Kapisztrán vezetésével nem várt irányból, a Száván átkelve siet a keresztények segítségére. A törökök zavarodottságát látva Hunyadi döntő lépésre szánja el magát: lovasai élén kitör a várból, és a másik irányból is a törökre támad. Maga a szultán is megsebesül, serege pedig másnap reggel elhagyja a tábort, és elindul vissza, Szófia felé... Hunyadit nem sokkal később járvány ragadja el, a vár bástyájáról jól látható Zimonyban haldoklik, ott adja fel rá Kapisztrán az utolsó kenetet, és ott is temetik el. A győzelem megtöri a török sereg lendületét, ekkora győzelmet keresztény sereg soha korábban nem aratott felettük. A diadalra az ún. Hunyadi-emlékkő és rajta a kétnyelvű felirat emlékeztet a felső várban.

Még körbesétáljuk a két folyó fölé épült Kalemagdánt (így hívják a várat, ami annyit jelent: bajvívások színtere), de mást nem találunk, ami a magyar múltra utalna. Van viszont állatkert, mozi, szabadtéri modern „gyümölcs-szobrok", a várárokban első és második világháborús fegyverarzenál, de ami a legfeltűnőbb, a vár szélén egy Dunára néző hatalmas bronzszobor: Ivan Mestrovic Győztes című alkotása. Az oszlopon álló gigantikus alak egyik kezében kardot, a másikban galambot tart. Azt nem sikerült kiderítenünk, hogy az első világháború vagy az ismeretlen katona emlékére emelték-e az egész teret uraló monumentális alkotást.

A Kalemagdán város felőli oldalán, a park fái alatt a szerb történelem nagyjainak mellszobrai között visz az út a belváros és a sétálóutca felé. De előbb az autóhoz megyünk, a mai városmaghoz közelebbi parkolót keresünk. Meglepetésünkre itt csak sms-sel lehet a parkolásért fizetni, egy kicsit aggódunk, hogy ezt mi, külföldiek is megtehetjük-e, de minden rendben - világosít fel az ellenőr. Tényleg praktikus és egyszerű a rendszer.

Belgrád igazi nyüzsgő nagyváros, első látásra sokkal inkább európai, mint balkáni vonásokkal. Elegáns éttermek, drága üzletek, zsúfolt kávézóteraszok a helyi „Váci utcában", mintha csak Budapesten lennénk. A gyorsbüfékben viszont jellegzetes balkáni ételek csábítanak: csevapcsicsát és pjeszkavicát kóstolunk, főleg az utóbbi ízlik nagyon. Háromféle darált húsból: marhából, sertésből és bárányból kézül, jobb, mint az otthoni hamburger.

A Parlament épületét éppen felújítják

Egy forgalmas sugárúton egymáshoz közel a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Könyvtár, a Parlament (kívülről éppen felújítják, szinte csak a bejáratnál lévő lovasszobrok és a kupolák látszanak), vele szemben a Városháza impozáns látvány. Előző nap, az autóból már láttuk, de most jobban szemügyre vesszük a világ legnagyobb görögkeleti templomát is. És persze szökőkutak, köztéri szobrok (jónéhány Mestrovic-alkotás) mindenfelé.

Kimerítő a meleg, kezdünk elfáradni, így hát elindulunk a szállásunk felé. Útközben megállunk Sándoregyházán. Ez is egyike a három magyar településnek, amelyek sajátos szigetet alkotnak a szerbek lakta területen, a Kárpát-medence, sőt egész Európa legdélebbi  magyar közösségeként. 120 évvel ezelőtt Bukovinából jött székelyek telepedtek meg itt. Oda a császári sorozás elől menekültek, mert nem akarták föladni régi kiváltságukat, hogy mint székely határőröket Erdélyen kívül ne lehessen őket hadra fogni. Aztán 1882-ben Tisza Kálmántól kérték, hadd térjenek vissza igazi hazájukba. Így telepítették őket az Al-Duna mellé, hogy gátakat építsenek és kezdjék művelni a folyótól elhódított területeket. Akkor mintegy 4 ezren érkeztek, s teremtettek szívós munkával otthont maguknak és utódaiknak. A három falu: Sándoregyháza, Hertelendyfalva és Székelykeve közül az utóbbit ma is szinte csak magyarok lakják. Sándoregyházára azóta bulgárokat telepítettek, így ők adják a lakosság másik felét, de már teljesen elszerbesedtek - meséli nekünk egy asszony, akivel szóba elegyedünk. A szerb tenger közepén is tisztán beszél magyarul, de lehangoló, amit mond. Nem könnyű az élet errefelé, „nehéz munkához és pénzhez térni", neki például 10 ezer dínár a nyugdíja, alig 30 ezer forint. Még lesétálunk a vadregényes Duna-partra, aztán a falu - jól felismerhetően 100-120 éves - kis két- vagy három ablakos házaiban gyönyörködünk, jópár van belőle. Ugyanilyenek sorakoznak szépen rendben tartva Székelykevén is, a falu születése óta lakják ezeket, s az udvarukon magasodó kukoricagórékat sem mostanában építhették.

A temetőbe sétálunk először. Szépen faragott székelykapu a bejárat, különös látvány errefelé. Régi síremlékeket keresünk, találunk is, némelyiken székely viseletbe öltözött férfiak és nők fotója. A feliratokon - mondanom sem kell - mind magyar nevek.

A Szent István templom Székelykevén

A katolikus templom felé vesszük utunkat, amely Szent István nevét viseli. Szerencsénk van, éppen nyitva, úgyhogy megnézhetjük az oltárképet is. Ismeretlen alkotója azt a pillanatot örökítette meg, amikor első királyunk Máriának felajánlja a koronát. Ez a kép a föld legdélebbi Szent István-ábrázolása! Innen nem messze van a település modern iskolája, ahol - mint megtudtuk - minden tantárgyat magyar nyelven tanulnak a gyerekek. Hihetetlen, hogy van olyan ország a Kárpát-medencében, ahol az iskolások mindent az anyanyelvükön sajátíthatnak el úgy, hogy közben az állam nyelvét amolyan „idegen" nyelvként, mindössze heti két-három órában tanulják. Így már nincs is abban semmi meglepő, hogy az éppen focizó, 10-12 év körüli gyerekek, akik mellett elhaladunk, magyarul biztatják egymást labdapasszolgatás közben, az már csak a ráadás, hogy a csíki tájszólás jegyeit is hallani lehet beszédükben. Itt a legfiatalabb generáció is természetes módon tanulja meg és használja az anyanyelvét.

A 2500 lelkes községben nem csak a helybeliek miatt magától értetődő a magyar szó. Turista is egyre több érkezik Magyarországról. A legtöbben az Al-Duna és a Vaskapu kedvéért, míg mások a bolgár tengerpartra igyekezve itt tartanak pihenőt. Így aztán a falubelieknek új megélhetési forrása született az utóbbi években: ma már annyian foglalkoznak vendégfogadással, hogy akár 160-170 utazó is talál magának szállást magánházaknál vagy panzióban. Van itt presszó és étterem is, ez utóbbi tulajdonosa, Dani Ernő az egyik legrégebbi vállalkozó. Nála vacsorázunk, s beszélgetés közben kiderül, hogy turistautakat is szervez a környékre. Aznap éppen újabb látnivalókat térképezett fel, ezúttal dél, azaz Ó-Szerbia felé, hogy ne mindig csak ugyanazt mutassák az erre járóknak. Szó szót követ, s testvéréről, Dani Zoltánról is mesél. A történet ismerős, film is készült róla: ő volt az a „jugoszláv" katona, aki 1999-ben a délszláv háború idején lelőtt egy F-117-es, láthatatlannak tartott amerikai „lopakodót". (A 21.másodperc című filmet azóta állítólag már magyarul is bemutatták.)

-ti-

Az 1996-ban felavatott emlékmű felirata: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. - Mi itt vagyunk és maradunk honn.